2017. április 10., hétfő

Neked adom

Sziasztok!
Nem is tudom, mikor jelentkeztem utoljára ezen a blogon olvasnivalóval, szóval a mai napon megint csoda történik. Ennek az írásomnak van előzménye, ugyanis az előző rész már elérhető a blogon, amit nagyjából másfél éve tettem közzé, amire nem hiszem, hogy sokan emlékeznének, mert nem most volt. Nem is értem, miért hanyagoltam eddig, hogy befejezzem. Mindenesetre, most elhoztam az első rész folytatását és egyúttal a történet befejezését is. A főszereplő továbbra is egy ex-barcelonai focista, aki már másik csapatban játszik, de itt még a gránátvörös-kék mezesek játékosa, ő pedig nem más, mint Marc Bartra. Remélem, lesz olyan, akinek azért elnyeri a tetszését ez a rövid kis szösszenet. Az előző részét pedig ide kattintva, olvashatjátok el. Mindenkinek kellemes hetet és szünetet kívánok!

Üdv,
Noemi

2. rész


"Mert mindig azokat bántjuk igazán, akik a legfontosabbak nekünk."

You bring me joy
Elena Martínez
Blanes, 2015 június

Lágy érintések, és kellemesen halk hangok térítik vissza őt a valóságba legszebb álmaiból, amiben nem meglepő módon ismét hatalmas szerepet kapott a katalán védő. Óvatosan nyitja ki szemeit, ám ezúttal az álom valósággá válik, amint megpillantja a focistát. Megdörzsölve az arcát, megrázza a fejét, hogy visszatérhessen a valóságba. Azonban rá kell döbbennie, hogy nem a képzelete játszadozik vele és nem is a józan esze csalja meg őt. Valóban legmélyebb álmainak főszereplője próbálja felébreszteni őt, túlságosan is gyengéden, ami nem kicsit ijeszti meg a lányt. Nem érti, mi történhetett a mellette ülővel, hiszen egyből eszébe jutnak azok a szavak, melyekkel őt jellemezte még azon az edzésen, amik szöges ellentétben állnak azzal, ahogy most viselkedik vele.
- Jó reggelt, Csipkerózsika! - Kacag hangosan a hátvéd, amint megpillantja az álmos tekintetű, meglepett arcot. Hirtelen ötlettől vezérelve, veszi elő a telefonját, hogy megörökíthesse a soha vissza nem térő lehetőséget, amivel hamar kiváltja a fiatal nő nemtetszését.
- Bunkó vagy. - A lány sértődötten fonja össze maga előtt a karjait, ezzel kifejezve a véleményét a fiú cselekvéséről, közben próbál úgy tenni, mintha egyáltalán nem érdekelné az egész, ám mélyen belül nagyon is rosszul esik neki. 
- Köszönöm a bókot. - Marc azonban jót mosolyog a mellette ülő reakcióján, ami még inkább felkorbácsolja a spanyol szépségben erősen tomboló dühöt, amit eddig bír visszatartani. 
- Menj a fenébe! - Felpaprikázva nyitja ki a márkás autó ajtaját, hogy aztán kiszállva a járműből, minden erejét beleadva, csapja be azt. - Nem is értem, minek hoztál ide, ha utálsz. - Magából kikelve, hangosan kiabál, még a kocsiban ülve is tökéletesen lehet hallani a leányzó kételyét. 
- Most hova mész? - Másodpercek alatt száll ki a focista az autójából, hogy a lány után futhasson, mielőtt szem elől tévesztené. Felelősséget érez érte, ha már elhozta magával, ezért nem hagyja, hogy csak úgy eltűnjön. 
- Szerinted? - Értetlenkedve rántja meg a vállait, miután megáll egy picit, így van ideje lenyugtatnia a szervezetét - Haza. - Feleli nemes egyszerűséggel, majd folytatva útját, céltalanul indul neki a nagyvilágnak, s közel sem biztos benne, hogy terve sikerrel jár majd, de ez jelen pillanatban cseppet sem érdekli. Semmi más nem érdekli, csupán hogy minél messzebb kerüljön tőle.
- Várj már! - Az edzéseknek köszönhetően remek formában van, így gyors futással, könnyedén éri utol edzője lányát, majd megragadva a karját, kényszeríti őt a megállásra. Elena meglepetten pillant végig a focistán, akinek izmos testén a fehér inge elegánsan feszül végig, teljes összképet nyújtva a fekete öltönynadrágjával. Ébenfekete haját a tengerpartról kiáramló szél kócolja össze, bőrét enyhén barnította meg a Nap, sötét szemeivel pedig áthatóan figyeli a vele szemben állót. - Hogy akarsz hazajutni, ha se jogsid, se autód nincs? - Mondja ki a fiatal férfi az összes tényezőt, ami lehetetlenné teszi a nő számára a hazautat, ezzel végleg összetörve minden elképzelését. 
- Utállak! - Tehetetlenségében ez az első, és egyetlen szó, ami az eszébe jut, s noha csak a dühe mondatja ki vele, mégis óriási súllyal bír a hátvéd számára, de nem mutatja ki. - Minek hoztál ide? - A teljes kétségbeesés járja át a törékeny testet, miközben értetlenül bámul, s feszülten túr bele hosszú, barna hajába. 
- Csak beszélgetni akarok. - Nem törődöm módon szólal meg a férfi, miközben lustán dől neki a kocsija oldalának. Eltűnődve figyeli a fiatal teremtést, és rá kell jönnie, hogy jól áll neki, amikor ideges, sőt, kifejezetten vonzóvá teszi őt. 
- Beszélgetni? - Meghökkenve kérdez vissza, miközben odébb sétál a focista közeléből. - Egy elkényeztetett, hülye picsával? Vagy nem ezt gondolod rólam? - Támadva a védőt, az indulatai kimondatják vele minden fájdalmát, reménytelenségét és elveszettségét. 
Igen, ezt gondoltam, és tévedtem, habár most is úgy viselkedsz, mint akkor. - Mutat rá erre az apró, de nem elhanyagolható tényre, ami újabb pofont jelent a lánynak. - Nem is tudom, mit vártam, mikor idehoztalak. Bocsánatot akartam kérni, de felesleges, mert pont olyan vagy, mint azon az edzésen. - Amint elhagyják a hátvéd száját ezek a szavak, azzal együtt emlékszik vissza arra a napra. El is mosolyodik a lelki szemei előtt megjelenő képek láttán. Pontosan vissza tudja idézni, hogyan figurázták ki több társával az akkor még ismeretlen lányt és hogyan imitálták a viselkedését. Már sajnálja, hogy így nyilvánult meg és talán több időt kellett volna hagynia a lánynak, de abban a pillanatban egyszerűen irritálta a nő minden megmozdulása. 
- Nem ítélhet el engem egy olyan ember, aki nem tud rólam semmit. - Vág vissza a lány kétségbeesetten. - Főleg nem egy ilyen egoista barom, mint te. - Súlyos szavakat dobál a védő felé, melyeknek talán fel sem fogja a jelentését, azonban egyáltalán nem is törődik ezzel. Bántani akarja a focistát, hogy ő is érezze, min ment keresztül, mikor őt csúfolták ki.
- Igazad van, valóban nem tudok rólad semmit, és lehet, hogy egoista barom vagyok, meg minden, amit akarsz, de nálad elviselhetetlenebb nővel még életemben nem találkoztam. - A hátvéd viszont nem marad adósa a vele szemben állónak. Persze, amint kimondja ezeket, már meg is bánja, azonban hirtelen természete miatt túl későn ébred rá erre. Nem akarja sértegetni a lányt, de egyszerűen nem tehet róla, ezt hozza ki belőle a világosbarna hajú szépség. Olyan könnyedén idegesíti fel, mint senki más, és ehhez nem kell mást tennie, csak önmagának lennie. Mert biztos benne, hogy a leányzó nem játssza magát, éppen ezért különlegesnek tartja őt. Taszítja, de vonzódik is egyszerre hozzá és ettől a hátvéd teljesen összezavarodik. 
- Persze, hogy hisztisnek látszom, mert senki sem ért meg. - Szomorúan réved előre a tenger irányába, melynek tajtékzó hullámait a feltámadó szél még jobban felkorbácsolja. Mintha csak a benne dúló érzések vetülnének ki a hatalmas kékség vízén. - Elveszitek tőlem az apámat, pedig csak ő maradt meg nekem anyám halála után. - Mondja ezt sokkal inkább magának, mint a társának, azonban Marc szemfüles és könnyedén meghallja a szavakat. 
- Nem értelek. - Néz rá furán a fekete szemeivel a focista, amitől a leányzónak mosoly fut végig puha ajkain. Noha ez közel sem az a vidám, önfeledt fajta, sokkal keserűbb annál. 
- Neked fogalmad sincsen arról, milyen másodiknak lenni. Tudom, hogy apának milyen fontos a labdarúgás, de sokszor azt érzem, hogy ti fontosabbak vagytok neki nálam. - Önti ki a szívét meglepő könnyedséggel, holott egyáltalán nincs tisztában vele, hogy miért pont egy ismeretlennek teszi mindezt, hiszen hiába találkoztak már a labdarúgóval többször is, nem mondhatja azt, hogy jól ismernék egymást. Valami furcsa oknál fogva mégis bízik benne. 
- Ha tudnád, mekkora tévedésben élsz. Elég látni meg hallani, ahogy rólad beszél. - Világosítja fel a lányt, remélve, hogy fel is fogja, amit mond neki. Közben más is feltűnik neki a nőn, aminek egyből hangot is ad.  -Fázol?
- Nem. - Elena tagadólag rázza meg a fejét, ám a védő tisztában van vele, hogy csak a makacssága mondatja ezt vele, hogy egyáltalán ne kelljen tőle segítséget kérnie. 
- Azt látom,  reszketsz, mint a nyárfalevél és tiszta libabőr vagy. - Állapítja meg az egyértelmű jeleket, melyeket a barna szépség teste produkál, és mivel eszébe jutnak az apjától tanult dolgok, amik többsége arról szól, hogyan bánjunk megfelelően egy hölggyel, nem hezitál azon, hogy segítsen rajta. - Gyere, ezt vedd fel! - Elena háta mögé lépve, leveszi magáról a sötét zakóját, majd óvatosan teríti azt a vékonyka vállakra, ezzel is védve őt az egyre erősödő hűvös szellőktől. Nem csodálkozik, hogy abban a kis miniruhában szinte megfagy a lány.
- De veled mi lesz? - Sötét szemei kétségbeesetten mérik végig minden egyes porcikáját. Mérhetetlenül jól esik neki ez a kedvesség, mégis aggódik, nehogy Marc esetleg megfázzon, elvégre azon kívül, hogy nem tenné zsebre, amit az apjától kapna a felelőtlenség címszava alatt, fontos neki a hátvéd egészsége. Még véletlenül se szeretné, ha miatta kapna el bármilyen veszélyes betegséget.
-  Az nem számít. - Mosolyodik el aprón, miközben a tengerpart felé indul el, a lány legnagyobb megdöbbenésére. - Rakok tüzet. - Magyarázza meg neki, amint visszafordulva, észreveszi, hogy a nő még mindig ugyanott álldogál, mint eddig, szorosan összehúzva magán a labdarúgó zakóját, s értetlenkedve méregetve őt. Feldolgozva az információt, Elena is elindul utána, hogy segítsen neki a tenger által partra sodort, kósza gallyakat összeszedni, majd amint elégnek ítélik meg az összegyűjtött mennyiséget, gondosan helyezik el őket a homokos part egyik szegletében. Majd miután megküzdenek a szél okozta nehézségekkel, együttes erővel, illetve egy öngyújtó segítségével végül sikerül tüzet gyújtani. Törökülésben helyet foglalva a tűz melege körül, a hangulatos környezetben mindketten csendben merülnek el a saját gondolataikban. 
- Sajnálom. - Elena hangja töri meg végül ezt a jóleső némaságot. Egyetlen szóval eléri, hogy Marc összezavarodva figyeljen rá. 
- Mit? - Kérdezi a focista érdeklődve. 
- Hogy annyira hülyén viselkedem. - Szégyellve magát, lesüti tekintetét. Nem mer a mellette ülő szemeibe nézni, így is annyira kellemetlenül érzi magát, s még azt se tudja, honnan van ennyi bátorsága ahhoz, hogy bocsánatot kérjen tőle, amiért néhol túl keményen bánt vele. 
- Nem áll olyan rosszul neked. - Huncut mosoly jelenik meg a védő arcán, mialatt az álla alá nyúlva, könnyedén éri el, hogy végül mégis rápillantson őzike szemeivel. 
- Idióta. - Morogja az orra alatt, ahogy felfogja, milyen bóknak szánt piszkálással próbálja felhúzni az agyát a labdarúgó már megint, holott közel sem ez a célja, csupán jobb kedvre szeretné deríteni a lányt. Mert kár is lenne tagadnia, mennyire megfogta a mosolya. Vétek lenne, ha ez a lány nem mosolyogna, neki sosem lenne szabad szomorúnak lennie. 
- Megvan, mi hiányzott. - Kacag fel jóízűen, hallva az újabb beszólását, ami tulajdonképpen már lepereg róla, sőt, talán egy kis hiányérzete is támad, amiért nem hallja a válogatott sértések valamelyikét a csábító ajkakból. 
- Azt hiszem, félreismertelek. - Igyekszik komolyabb hangnemre váltani, de nem bírja ki, hogy ne mosolyodjon el. Nem tudja, hogy annak örüljön, hogy rendeződni látszik a viszonyuk, vagy annak, hogy egyáltalán a tizenötös mezszámú játékos közelében lehet. 
- Te sem vagy olyan vészes, ne aggódj. - Incselkedésképpen túr bele a barna hajzuhatagba, hiszen pontosan tudja, hogy a lányok ezt mennyire utálják - Különben is, a hisztis kislányokban van valami érdekes. - Kacsint rá sejtelmesen, amit a lány egy cifra szidással intéz el, ám egyetlen szót sem bántásból szán a védőnek. A kedélyek csillapodásával beszélgetni kezdenek különféle témákról, és ezalatt észre sem veszik, milyen gyorsan telik az idő. Mindketten örülnek annak, hogy végre többet tudhatnak meg a másikról, mint például hogy Marcnak van egy ikertestvére, aki szintén labdarúgó akart lenni, mint az öccse, vagy hogy Elena hosszú ideje gitározik már. Ezek az apróságok még közelebb hozzák őket a másikhoz, s csupán akkor kapnak észbe, mikor Elena már a védő combjára hajtva a fejét, eldőlve a puha homokban, újfent az igazak álmát alussza. Marc pedig ezt látva úgy dönt, ideje végre hazavinnie az álomszuszék leányzót, mert biztos benne, hogy edzője így sem fogja díjazni, hogy "elrabolta" az egyetlen kislányát. Talán a rendőrséget is riaszthatta már. Ezt végiggondolva, sietősen oltja el a tüzet, majd a karjaiba véve a törékeny testet, a napfelkelte árnyékában, szabadon és boldogan indul el az autója felé. 

Barcelona, 2015 június


A békésen alvó leányzót a kintről hirtelen bevilágító napsugarak zavarják meg, így laposakat pislogva, végül az ébredés mellett határozza el magát. Nehezére esik kinyitni a szemeit, csak hosszas pislogások árán tisztul ki rendesen a látása.
Ülő helyzetbe tápászkodva, a szobájában találja magát, és ettől a ténytől azonnal rátör a félelem. Nem lehet, hogy csak egy álom volt. Olyan valóságosnak tűnt, ahogyan a védővel egymáshoz simulva üldögéltek az égő tűz mellett a tengerparton, magán érezte a focista közelségét. Szinte fáj neki, ahogyan a halvány rózsaszín falak és a fehér bútorok között tér magához.
Az éjjeli szekrényére pillantva, az időről akar tájékozódni, azonban egy lap, ami az órája mellett fekszik, rögtön elvonja a figyelmét, elvégre nem tartozik a megszokott kis dolgai közé, annak nem kellene ott lennie. Kíváncsisága hamar felülkerekedik rajta, így magához véve a kis cetlit, érdeklődve kezdi el olvasni a rövid üzenetet, amit minden bizonnyal a némileg kusza, kacskaringós kézírás gazdája szán neki.

Mert mindig azokat bántjuk meg, akik a legfontosabbak nekünk. Nem akarlak többé bántani.

Ahogy a rövid szösszenet végére ér, egyre biztosabb benne, ki is volt a feladó, ez pedig arra engedi következtetni, hogy mégsem álmodott, és ez egyik pillanatról a másikra mérhetetlen boldogsággal tölti el. Örülni ugyanakkor nincs ideje az ajtó nyitódása miatt, amin szeretett édesapja lép be, így csak egy enyhe mosolyt engedélyez magának. 
- Jó reggelt, Kincsem! - Kapja meg a szokásos reggeli pusziját és ölelését az egyetlen megmaradt szerettétől, aminek hatására lustán hunyja le szemeit. Kiélvezi minden egyes másodpercét annak a szeretetnek, amit az édesapjától kap. 
- Szia, Apu! - Köszönti a lány is az újdonsült társaságát, az idősödő férfi mindeközben a lánya ágya szélén foglal helyet. Végignézve a felnőtté cseperedett gyermekén, elmereng azon, mennyire gyorsan telik az idő és ahogy a fiatal szépség egyre idősebbé válik, úgy körvonalazódnak ki egyre erősebben édesanyja vonásai. Bárcsak ő is láthatná ezt a csodát, amit neki adott tizenhét évvel ezelőtt.
- Csak azért jöttem, hogy megnézzem, minden rendben van-e, de látom, hogy nagyon is. - Boldogan néz rá a barna hajú szépségre, aki még mindig lustán üldögél a takarója és a párnái között elvegyülve. Örömmel tölti el, hogy lánya szemei vidámságtól csillognak, nincs ennél szebb látvány egy szülő számára.
- Ha baj lenne, úgy is elmondanám, de jól vagyok. - Megfogva apja kezét, igyekszik megnyugtatni őt, elvégre sosem szerette, ha feleslegesen aggódik érte. 
- Örülök, hogy Marc ilyen jó hatással volt rád. - Sejtelmes mosoly jelenik meg a katalán edző arcán, mialatt eszébe jutnak azok a percek, amikor a csapatában játszó focista hazahozta a lányát a kora hajnali órákban. Igazság szerint már mindenhol kereste, mikor megváltóként előkerült a labdarúgó és visszahozta őt neki. 
- Valóban? - A megdöbbenés hatása alatt állva csupán ennyit képes kinyögni, azt is nagy nehézségek árán. Hajába túrva, zavartan rázza meg a fejét. 
- Igen, ő hozott haza tegnap este. - Folytatja tovább a történetet a tréner. mosolyogva a fiatal nő érdekes arckifejezésén, melyről leginkább a megdöbbenés jelei olvashatóak ki. - Mesélte, hogy sokat beszélgettetek. 
- Így volt. - Jutnak eszébe a katalóniai városban történtek. A világosbarna szépség természetesen igyekszik a lehető legrövidebben lezárni a témát, mert hiába oszt meg általában mindent az apjával, akkor sincs felkészülve a kíváncsiskodó kérdésekre, amik a beszélgetésük témáit boncolgatnák. 
- Hálás vagyok neki, hogy vigyázott a legnagyobb kincsemre. - Simít végig a már szinte felnőtt leányzó arcán, aki vidáman fogadja a gesztust, majd az idősödő és őszülő férfi felállva az ágyról, a kijárat felé indul, hogy hagyja tovább pihenni egyetlen gyermekét. - Marc rendes srác, nekem elhiheted. - Kacsint egyet az edző, mielőtt kilépne a lánya szobájának ajtaján, hülye lett volna, ha nem veszi észre a szikrát a lánya és a focista között. Persze, közben eszébe jut az ígérete, amit a védőnek tett, hogy ha akár egyszer is megbántja a lányát, nem ússza meg olyan könnyedén, pokollá teszi az életét, amíg ő a menedzser a gránátvörös-kék mezeseknél. A szíve mélyén azonban reméli, hogy erre nem kerül sor. 
Ezek szerint az apja kimondatlanul is az áldásukat adja rájuk, és Elena felfogva ezt, örömittasan kezd el ugrálni az ágyán, erőteljesen nyújtózkodva a plafon felé. Igaz, még nem történt semmi komoly közöttük a védővel, de az éjjel elég okot adott számára, hogy reménykedjen. Már alig várja, hogy jobban megismerhesse a katalán srácot. Azt, akivel az éjjel a tengerparton beszélgetett, aki több annál, mint amit eddig gondolt róla. És hogy mi alakul közöttük? Az már a jövő zenéje...
Vége