Novella

Üdvözlöm újra a még megmaradt, türelmes olvasóimat a blogon!

Nem találok mentséget arra, amiért így eltűntem az elmúlt félévben, és még csak rá sem néztem a blogjaimra. Foghatnám mindezt az érettségire és a felvételire, de még azután se ültem le írni, miután kiderült, hogy felvettek egyetemre, pedig lett volna időm. Csak egyszerűen nem ment az írás, utoljára fél éve írtam bármit is, ami elfogadható volt. Igazság szerint a háttérben sokat próbálkoztam, és nem adtam fel, ennek az eredménye ez a novella, amit most olvashattok majd. Szóval fogadjátok sok szeretettel tőlem ezt a rövid, talán kicsit mézesmázos nyári irományt, aminek a főszereplője egy szöszi, szeplők, kölyökképű, spanyol focista, akit talán mindannyian sokan ismerünk. Remélem, elnyeri majd a tetszésetek a novella, én pedig igyekszem a jövőben több hasonlóval is jelentkezni, aztán meglátjuk, mennyi időm jut a blogra az egyetem mellett. 

A novellát teljes egészében a Nővéremnek szeretném ajánlani, mert tartozom neki ennyivel, és mert ő volt az, aki támogatott akkor is, amikor nem ment az írás, és ezért nem lehetek neki elég hálás.

Üdv,

Noemi

Second chance

Can we start over?

Can we be strangers again?

Let me introduce myself

We can laugh and talk

And relearn what we already know

And come up with new inside jokes

And create new memories

And give each other

A second chance.

Lego house

Adriana Torres
2015 július

Elcsigázott léptekkel sétálgatok a puha, fehér homokban, itt-ott a távolban hatalmas pálmafákkal tarkított tenerifei parton. Az óceán halk morajlása nyugtatóan hat rám, ahogy az enyhén sós illat is, ami a meleg levegőben terjeng. A hűvös víz enyhén mossa el a lábaim nyomát, mintha nem is jártam volna itt sohasem. Az időnként feltámadó szél erőteljesen fújja meg a fekete ruhámat és kócolja össze a barna tincseimet, ezzel elterelve a figyelmemet az amúgy is zavaros gondolataimról. 

Lehunyva szemeimet, élvezem a felkelő napsugarak fényét, amelyek a napbarnította bőrömet melengetően simogatják. Ujjaim közt szorongatva a szandálomat, mélyről jövő sóhaj szakad fel belőlem. Szomorúan veszem tudomásul, hogy hamarosan véget ér ez a valóságos tündérmese, amiben csak mi ketten létezünk, én és a férjem. 

Ez a nyaralás megváltásként érkezett számunkra a nehéz időkben. Mert be kell vallanom, az utóbbi hónapok azok voltak számunkra, és mi alig vettük észre, de szerencsére még az utolsó pillanatok egyikében. Még mielőtt a helyzet visszafordíthatatlanná vált volna. Belehaltam volna, ha elveszítettem volna azt a férfit, akivel középiskolás korom óta összeköt minket a szerelem. 

Emlékszem, tipikus rosszfiú volt, az az igazi szeplős fiatal srác a cinkos mosollyal, a furcsán csillogó barna szemeivel, illetve a kócos szőke hajával, aki minden buliban benne volt, és akit a focin meg a csajokon kívül semmi más nem érdekelt. És az azóta eltelt tizennégy év alatt sem változott túl sokat, csak a vonásai erősödtek meg az idő elteltével, meg talán valamivel komolyabb lett, de egyébként ugyanaz a kölyök maradt, aki elcsábított azon a végzős bálon, és akibe azon az estén végzetesen beleszerettem.

Akaratlanul is elmosolyodom, majd egy nagy lélegzetet véve, megfáradt sóhajtás szakad ki belőlem. Fájóan sajdul fel a szívem, visszagondolva azokra az időkre, amikor még minden olyan gondtalan volt. Újabb emlékek lepnek el, mint például az első csókunk, az első szeretkezésünk, az eljegyzésünk, majd az esküvőnk, a nászutunk és az első házas éveink, amiket még nem fertőzött meg a kihűlés, a magány, majd végül a válás gondolata. Mert valóban, az idő képes megölni bármelyik párkapcsolatot, elvégre a megszokás kíméletlenül képes kivégezni és megváltoztatni a szerelmet, s ha nem teszel ellene, akkor ez akár végzetessé is válhat. 

- Hiányoltalak magam mellől a reggel. - Meghallva a már oly ismerős hangot, picit megijedek. Nem számítok az érkezésére, így nem is meglepő a reakcióm. Észrevétlenül fogja körbe hátulról a derekamat, én pedig gondtalanul simulok a két izmos karja nyújtotta ölelésbe. Hosszú idő elteltével újra kimondhatom, hogy biztonságban érzem magam mellette, megint hiszek a szerelmében, ahogy ő is az enyémben, s ez mindkettőnknek erőt ad. 

- Nem akartalak felébreszteni, olyan békésen aludtál. - Bűnbánóan tekintek rá, hátha megesik rajtam a szíve. Nem tehetek róla, egyszerűen túl nyugodtan szundított, szinte teljesen kiterülve szuszogott a párnák között, bűn lett volna megzavarni őt. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy a tegnap éjjel eléggé kimeríthette, még most is belepirulok, ha azokra az együtt töltött szenvedélyes percekre gondolok. 

- Pedig nyugodtan felkelthettél volna. - Hangjában enyhe dorgálást vélek felfedezni, de érzem, hogy nem veszi komolyan a helyzetet. Csendesen figyelem a tenger zúgó morajlását, s ő sem szólal meg, emiatt újra felerősödnek bennem a kételyek, ami hamarosan ismét komorságot kölcsönöz a számomra, s ez a mögöttem álló figyelmét sem kerüli el, aggódva kérdez rá az őt foglalkoztató dologra. - Baj van? 

- Nem. - Tagadólag rázom meg a fejemet, ezzel jelezve, hogy nem kellene izgulnia, de tudom, ezzel csak ideig-óráig tolom el magam elől a problémámat. Emellett pontosan tisztában vagyok vele, hogy nem titkolózhatok előtte, túlságosan kiismert már ahhoz, hogy bármit is elrejthessek előle.  

- Adri, megbeszéltünk valamit, emlékszel? - Hívja fel a figyelmemet azokra a megállapodásokra, amiket együtt fogadtunk meg lassan három hónapja, amikor úgy döntöttünk, hogy megpróbáljuk rendbe hozni a menthetetlennek tűnő házasságunkat. És a fogadalmaink között szerepelt az is, hogy nem hazudunk a másiknak, még akkor sem, ha azért tennék, hogy megóvjuk a másikat az igazság fájdalmától. Mert az nem vezet máshoz, mint újabb hazugságokhoz, amiket már nem bírnánk ki, s ami alapjaiban döntené romokba az újból felépített életünket. 

- Tudom, csak... - Feltekintek az égre, hogy erőt vegyek magamon egy pillanat erejéig, hogy aztán kimondjam, ami a szívemet nyomja. - Nem akarom, hogy véget érjen a nyaralás, félek. - Valóban rettegek, főleg azok után, hogy megkaptam a vizsgálatok eredményeit, amiket közvetlen a két hetes nyaralásunk előtt végeztettem el, és amik magyarázatot adnak az utóbbi hetek rosszulléteire. 

- Nem kell, már semmi sem lesz olyan, mint régen, ígérem. - Halkan suttogja a fülembe a szavait, hogy aztán egy apró puszit leheljen az arcomra. Lehunyva a szemeimet, kiélvezem minden másodpercét annak, hogy együtt lehetünk. Hiszek neki, még azok után is, amiken keresztülmentünk az elmúlt öt évben. 

- Ami azt illeti, tényleg nem. - Fordulok meg a biztos ölelésében, így végre belenézhetek a mogyoróbarna szemekbe, amiktől nem tudnék, és nem is akarnék már szabadulni. Vékonyka karjaimat a nyaka köré kulcsolva, sejtelmes mosolyra húzódik a szám. 

- Ezt hogy érted? - Tágra nyílt szemekkel néz végig rajtam, én pedig úgy érzem, most jött el a megfelelő pillanat, hogy közöljem vele a jó hírt. Már nem bírom tovább, egyszerűen tudnia kell. 

- Úgy néz ki, hogy babát várok. - Néha még én magam sem hiszem el, hogy kimondhatom ezt a mondatot, és az érzés, hogy egy élet növekszik bennem, mindent felülíró. 

- Mi? - Hirtelen csupán egy rövidke kérdés hagyja el a száját, a kezdeti sokk vesz rajta erőt, s szerintem fel sem fogja még, mit mondtam az előbb. 

- Hét hónap múlva apa leszel, Nando! - Fogalmazom meg másképpen a nemrég elhangzott információt, közben a kezét az enyémbe fogva, a hasamhoz érintem azt, hogy végre megértse az örömhírt ő is, miközben egy-két könnycsepp kúszik végig az arcomon. 

- Úristen. - A tekintetében rég nem látott öröm csillan meg, mialatt talán feldolgozza az elhangzott dolgokat. - Tényleg jól hallottam, apa leszek. - Örömében kiabálva, hirtelen fogja közre a csípőimet, hogy aztán a levegőbe emelve, vidáman pörgessen körbe-körbe a levegőben. Időm sincsen felkészülni rá, a gyomrom pedig azonnal jelezni kezd. 

- Tegyél le, mielőtt rosszul leszek! - Nevetve kérem meg, ő pedig szinte azonnal teljesíti is a kérésemet, így hamarosan újra megérzem a puha homokot a lábaim alatt. 

- Köszönöm! - Csupán egyetlen szóval illet engem, nekem mégis mindennél többet jelent ez, mert tudom, milyen régóta vágyik már egy gyerekre. - A világ legboldogabb emberévé tettél engem. - Szorosan ölel magához, ugyanakkor óvatosan bánik velem. Az arcomat a mellkasába fúrva, elmerülök a szeretetben, amit tőle kapok. Ezért a pillanatért megérte a sok szenvedés. 

- Tudod mit? - Elszakadva egymástól, az egyik kezemet az arcára csúsztatom, ezzel elérve, hogy csak rám figyeljen. - Ez a mi második esélyünk. - Suttogom alig hallhatóan, hogy aztán felpipiskedve hozzá, gyöngéd csókot leheljek az ajkaira. 

Semmi kétségem sincs afelől, hogy megérte küzdenünk a házasságunkért, hogy ez a nyaralás, ami az ő ötletét képezte, s ami az utolsó mentsvárunk volt meghozta, amire vártunk, ismét életet lehelt belénk. 

Úgy érkeztünk ide a Kanári-szigetek egyikére, mint két idegen, de ezalatt a két hét alatt ismét megismertük egymást, új emlékekkel gazdagodtunk és rengeteget beszélgettünk, illetve nevettük együtt, ami segített abban, hogy az utóbbi három hónap eredményes legyen, és aminek a gyümölcse most itt növekszik a szívem alatt, mint az új életünk kulcsa.  

Small bump

Fernando Torres
2016 március

Izzadtan, idegesen, izgatottan, s nem törődve az engem figyelő szempárokkal, ülök a fehérre festett, padokkal végigrakott folyosók valamelyikén az egyik madridi klinika szülészeti osztályán. Valószínűleg az öltözetem miatt méregetnek furcsán, elvégre nem mindennap látogatnak híres focisták kórházakat egy zilált, a helyi csapat megviselt, fűfoltos mezében és stoplis cipőben, főleg akkor nem, ha annak a futballistának most is játszania kellene. 

Szerencsére a klubom elfogadta, hogy jelenleg vannak fontosabb dolgok is az életemben, mint az újabb bajnoki mérkőzés, amit valószínűleg megnyerünk majd. Végül is, nem mindennap válik valaki apává, így az sem véletlen, hogy minél hamarabb ide akartam érni. Nem számítottam rá, hogy most indul be a szülés, elvégre még egy hét hátra volt a nőgyógyász által kiírt időpontig, de nem bánom, ha a pici egészségesen születik meg. 
Az egyetlen, ami bánt, hogy nem tudok ott lenni a feleségem mellett, miközben ő már bent vajúdik a szülőszobán, túl későn értem ide. Osztozni szerettem volna a fájdalmán, noha tudom, hogy ez lehetetlen, így nem marad más, mint az idegőrlő várakozás. Nem is tudom, mennyi ideje ülhetek itt, mikor hirtelen...

- Señor Torres! - Megszólít egy fiatal, barna hajú, zöld szemű, vékonyka nővérke a fehér ruhájában, mire azonnal felkapom a fejemet. Már meg sem lep, hogy automatikusan a nevemen szólít, elvégre pontosan tudják már, ki vagyok, ennek ellenére mégsem zaklatnak. Megnyugtató, hogy tisztelik a magánéletemet és a családomat. - Gratulálok, a felesége és a kislánya már várják magát a kórteremben. - Közli velem az információkat egy kedves mosollyal az arcán, minek hatására óriási súly szakad le a vállaimról, a megkönnyebbülés pedig elemi erővel veszi birtokba a lelkemet. - Erre jöjjön, kérem! - Int a kórtermek irányába, én pedig szó nélkül állok fel, majd követem őt. A szívem majd' kiugrik a helyéről. Alig várom, hogy láthassam a lányomat és a szerelmemet. - A baba és az anyuka is egészséges, a szülés rendben zajlott, most bemehet hozzájuk, de kérem, ne fárassza le túlságosan a hölgyet, nehéz szülésen van túl. - Megosztva velem az információkat, a fejével a 119-es számú ajtó felé bök, jelezve, hogy csak ennyi választ már el a családomtól. 

- Köszönöm! - Csupán ennyit vagyok képes kinyögni az izgatottság hatása miatt, aztán kissé határozatlanul nyomom le a kilincset, majd benyitva a helyiségbe, a szemeim elé táruló képek megfizethetetlen élményt nyújtanak. Óvatosan haladok a betegágy felé, közben igyekszem magamba szívni a légkört, ahogy egyre közelebb érek hozzájuk. 

- Nando. - Halkan mondja a nevemet, amint észreveszi, hogy ott állok az ágy mellett. Mosolyogva nézem a kis csöppséget, aki az anyja mellkasán pihen, Adriana pedig óvva mindentől, a két kezében fogja őt magához. 

- Ne beszélj, látom, hogy kimerült vagy. - Simítok végig a fején, s egy puszit lehelek a homlokára. Az arcára van írva az utóbbi órák összes viszontagsága és fájdalma, vonásai egyértelműen fáradtságról árulkodnak, ennek ellenére mégis ritkán látott nyugodtság sugárzik belőle. 

- Nézd meg! - Nyújtja felém a lepedőbe, illetve pokrócba csomagolt babát, én pedig félve veszem őt magamhoz, nem akarom, hogy bármi baja essen. - Hát nem gyönyörű? - Hangja meghatódottságról árulkodik. 

- De igen. - Elveszek a csecsemő látványában, egyszerűen le sem tudom venni róla a pillantásaimat, olyan törékeny. El se hiszem, hogy a kezemben tarthatom őt, az én kislányomat. - Egy igazi kis csoda.

- Mi legyen a neve? - Kérdése egy picit sem lep meg, hiszen pont így beszéltük meg, hogy én választom majd ki a nevét. Újra ránézve a kissé gyűrött arcocskára, egyetlen név jut eszembe, ami elnyomja az összes többi ötletemet, így nem adhatok neki más nevet, csak azt, hogy...

- Milagros. - Mondom ki végül a kiválasztott keresztnevet, ami láthatóan Adriana tetszését is elnyeri. Nem véletlen, valóban egy csoda költözött le hozzánk a lányunk személyében. Megérték a küzdelmes pillanatok, mert bevallom, nem mindig voltam jó férj, rengeteget veszekedtünk, nem törődtem mindig úgy a feleségemmel, ahogy kellett volna, ráadásul a pályán sem tudtam úgy teljesíteni, ahogy azt elvárták tőlem, és ezt ő is megérezte otthon. 

Egy éve, amikor ott állt előttem, és kimondta, hogy el akar válni, nem tudtam, mit tegyek. Kétségbeesésemben kértem tőle egy második esélyt, de istenigazából nem tudtam, mire számíthatok, csak egy dologban voltam biztos, hogy még mindig szeretem ezt a nőt és nem akarom elveszíteni. Az elkövetkezendő hónapok arról szóltak, hogyan építsük újra a kapcsolatunkat, és úgy érzem, most az út végéhez értünk, teljes lett a családom és a fociban is újra örömömet lelem, ennél tökéletesebb már nem is lehetne semmi sem. Nem bántam meg, hogy a harcot választottuk, főleg most nem, hogy Milagros megszületett. Neki köszönhetően kaptunk egy újabb lehetőséget az élettől, egy második esélyt.