Prológus

Sziasztok!

Nem is tudom, mit mondhatnék azok után, hogy több, mint egy teljes évig inaktív voltam ezen a blogon. Igazából abban is csak reménykedem, hogy még maradt valaki, akit érdekelnek az írásaim. Ami azt illeti, egy öt részes kisregénnyel szeretnék ide visszatérni, aminek a prológusát most el is hoztam nektek. Magáról a történetről, amely a "Téged kerestelek" címet viseli, több információt találhattok, ha ide kattintotok. Szeretnék újra életet lehelni ebbe a blogomba is, aminek az első állomása ez a kisregény lesz. Remélem, elnyeri a tetszéseteket ez a prológus és a folytatásban is velem tartotok majd, amit igyekszem minél előbb hozni. Nem is maradt más hátra, minthogy jó olvasást kívánjak, és megköszönjem azoknak, akik esetleg még várták, hogy visszatérjek ide!

Üdv,

Noemi

0. Rokonlelkek

"Egy testvér nagyon érdekes dolog. Akkor is szereted, ha a legnagyobb hülyeséget csinálja, mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége."

~Az ügyféllista c. film

La Bicicleta

Ana Bartra

Barcelona, 2017 július

Egy barna hajú lány üldögél a házuk kertjében található hintaágyon, amit az apja a saját két kezével készített neki. Mert mindig is imádott hintázni, önmagában a kertjüket is nagyon szereti, és ha tehetné, az összes idejét itt töltené, ebben a csendben és nyugalomban. 

- Elrabolhatom egy kicsit a szép hölgyet? - Hallja meg a háta mögül az ismerős hangot, de alig akar hinni a füleinek. Félve fordítja fejét a hang irányába, de nem bánja meg, hogy megteszi, mert így legalább megbizonyosodhat arról, hogy nem képzelődik. Fiatalabb bátyja áll a virágos ládákkal körberakott teraszon. Felcsillannak a szemei, ahogy megpillantja rég nem látott testvérét. Hiszen amióta a férfi Németországba költözött a családjával, ritkán adódott lehetőségük a személyes találkozásra, ami mélyen belül elszomorítja őt. Mert hiába ápol jó kapcsolatot a másik bátyjával, aki pontosan úgy néz ki, mint az előtte álló rokona, elvégre ikertestvérekkel áldotta meg őt a sors, Eric mégsem helyettesítheti azt az űrt, amit akkor érez, ha Marc távollétére gondol. A dortmundi csapatot erősítő focistához világéletében erősebben ragaszkodott, mint bárki máshoz, talán még a szüleinél is jobban szereti őt. 

- Még szép. - Kiált fel hangosan, kifejezve ezzel az örömét, majd felpattanva a hintaágyból, esetlenül futva teszi meg azt a pár métert, azonban kicsit sem érdekli, milyen szánalmasan nézhet ki, miközben fut. Csak minél előbb meg akarja ölelni a hátvédet. - Annyira hiányoztál. - Boldogságtól fűtve veti magát bátyja karjaiba, aki természetesen viszonozza a leányzó gesztusát. Marc ugyanannyira örül annak, hogy végre újra találkozhat a kishúgával, elvégre hosszú ideje nem volt lehetősége hazalátogatni a katalán nagyvárosba. 

- Te is nekem, Törpe! - Vigyorogva nyom egy puszit a nála egy fejjel alacsonyabb nőnek, hisz már előre tudja, milyen reakciót vált majd ki belőle, hogy az általa cseppet sem kedvelt becenévvel szólítja meg. 

- Nem vagyok Törpe. - Ahogy a focista számít rá, az egyetemista lány durcásan bujtatja fejét a fiú mellkasába és alig hallhatóan morogja a szavakat. Ilyenkor sokkal inkább gondolja egy öt éves óvodásnak, mint a húgának, aki elvileg már felnőtt. 

- Még mindig vicces, ahogy előadod a durcás kislányt. - Jóízűen felkacagva, piszkálja a leányzót, akiről tudja, hogy erre a tréfára sokkal jobban ugrik majd.

- Ilyenkor annyira utállak, te majom! - Kiszakadva a védő öleléséből, csípőre tett kezekkel és szúrós tekintettel néz fel a vele szemben állóra, amivel csak annyit ér el, hogy az még hangosabban kezd el nevetni.

- De azért remélem, nem bánod, ha ez az utálatos majom elvisz téged fagyizni. - Jó kedvét nem palástolva, hozakodik elő azzal az ötletével, amivel eredetileg is felkereste volna őt. Mert jól ismeri már és tudja, hogy egy fagylalttal könnyedén képes lesz visszanyerni a szívét.

- Miért nem ezzel kezdted? - Csillannak fel világoskék szemei, amint meghallja a varázsszavakat, amivel a védő mindig le tudja őt venni a lábáról. Nem tehet róla, egyszerűen nem tud ellenállni a fagyos édességnek, amivel mindig megvesztegethetővé válik. A kertből nyíló hátsó kapun keresztül távoznak, miután elköszönnek a szüleiktől, akik bent a házban tüsténkednek, hiszen ők is nagyon boldogok szeretett fiúk hazatérésének köszönhetően.

- Hogy megy az egyetem? - A barcelonai forgatag utcáit járva, a hátvéd érdeklődve kezdeményez beszélgetést a mellette haladóval, aki örömmel fogadja testvére érdeklődését. Annyi mindent el tudna neki mesélni, mégsem képes eldönteni, honnan is kellene kezdenie.

- Remekül, eddig minden sima. - Feleli végül büszkén, hiszen ez volt az első éve az egyik legnagyobb barcelonai felsőoktatási intézményben, ahol pszichológia szakon tanul. Már kiskorában megmutatkozott, hogy ért az emberekhez, mert bármelyik óvodás játszótársát fel tudta vidítani pillanatok alatt. Ez pedig mit sem változott benne az eltelt évek alatt, így az emberi lélek támogatására tette fel az életét.

- Helyes. - Örömmel hallja húga sikereit, és ugyan az ő eredményei látszólag eltörpülnek a családban, a focista mégis sokkal büszkébb a testvérére, mint a saját győzelmeire.  - És a pasikkal mi a helyzet? - Teszi fel a fiatalok által rettegett kérdést, amitől a lány is megdöbben. Habár mélyen belül számíthatott volna rá, hogy felvetődik ez is köztük, hiszen bátyja mindig is védelmezte őt a haverjaitól, akik szemet mertek vetni rá.

- Nem kell aggódnod, nincs senki a láthatáron. - Igyekszik viccel elterelni a fekete hajú férfi figyelmét a témáról. - Sajnos minden pasi idióta. - Húzza el a száját látványosan, elvégre eddig csak az erősebbik nem rosszabbik fajtájához volt szerencséje. Vagy csak könnyebb számára ezt hinni, mintsem bevallani, hogy amúgy vágyik már a szerelemre, de egyszerre fél is tőle. Retteg a gondolatától, hogy valaki csak ki akarja őt használni, ezért inkább eltaszít mindenkit magától, mielőtt újra sérülnie kellene. - Habár egy-két csapattársad megérné a pénzt. - Nagy mosolya közepette elég csupán a népszerű, szőke támadóra, vagy a barna hajú, fiatal, mindig mosolygós védőre gondolnia. Ismeri a dortmundi csapat játékosait, hiszen nincs az az isten, hogy akár csak egyetlen meccset is kihagyjon, amióta a bátyja is ott rúgja a bőrt.

- Bolond vagy. - Ezúttal viszont a katalán védő fogja a fejét. El sem tudná képzelni, hogy egyetlen kishúga egyszer valamelyik csapattársával jöjjön össze, noha amíg a helyi csapat focistája volt, sokan szemelték ki maguknak a lányt a társai közül. És mindez valószínűleg a német együttesnél sem lenne másképpen.

- A csajokkal mi a helyzet? - Amilyen gyorsan csak lehet, igyekszik témát váltani, mert sosem szerette, ha az ő nem létező magánéletére terelődik a szó.

- Jól vannak. - Marc észrevéve az éles váltást, nem erőlteti tovább az előző társalgást. - Melissa és Gala is hiányolnak téged.

- Nekem is hiányoznak nagyon. - Szomorúan gondol a sógornőjére és az unokahúgára, akiket szintén nagyon régen látott már, azonban hamar elmúlik a szomorúság, amint egy terv az eszébe jut, így egy kicsit lemarad a mellette sétálótól. - Vigyél a hátadon! - Hirtelen kiált egy nagyot, s szánja rá magát arra, hogy kis lendülettel nekifutva, megfogja testvére vállát, hogy aztán a hátára ugorhasson, s csak bízik benne, hogy az nem hagyja majd leesni. A bizalom kifizetődik, ugyanis Marc átfogva húga lábait, igyekszik megtartani a lányt, aki időközben a nyaka köré fonja karjait.

- Úristen, mióta lettél ilyen nehéz. - A hirtelen jött súlytöbblettől, amit a hátvéd immár a hátán cipel, kissé megrökönyödik. Régen volt már, amikor a lány utoljára a hátára ugrott, de akkor egy húsz kilóval kevesebb volt és vékonyabb testalkattal rendelkezett, erre biztosan emlékszik.

- Bunkó vagy. - Látszólag sértődötten ugrik le a hátáról, azonban maga is tudja, hogy ez csak egy ártatlan beszólás, és Marc nem gondolja komolyan, amit mondott. Mindössze csak őt akarja ugratni ezzel.

- És mit szólnál ahhoz, ha a bunkó bátyád elhívna magukhoz Dortmundba a jövő hónapban? - Veti fel az ötletet a labdarúgó ravasz mosollyal az arcán, melyen már hosszú ideje agyalt, de csak most hozza szóba. Amikor a lány már elvégezte az első évét az egyetemen, mintegy ajándékként, amiért ilyen ügyes és szorgalmas.

- Komolyan beszélsz? - Ana döbbenettel telve, kérdez vissza, hogy biztos legyen benne, nem csak a képzelete játszott vele és jól hallotta, amit a mellette álló mondott neki. A meglepett vonások vigyort csalnak a védő arcára, elvégre számított erre a visszajelzésre tőle.

- Már a jegyet is megvettem. - Közli vele a tényt, amivel hatalmas örömet okoz a lánynak, hiszen már nagyon régóta szeretett volna már elutazni hozzájuk. Nem is habozik sokáig azon, hogy ismét bátyja nyakába ugorjon, aki viszonozza a gesztust, elvégre nagyon boldog, hogy húgát ilyen jó kedvűnek láthatja. 

Nem sokkal később pedig megérkeznek a cukrászdába, ahol a tulajdonos: egy idős bácsi, aki a család régi jó ismerőse, rövid ideig szóval tartja őket. Majd a két testvér egy-egy citromos és epres fagyival a kezükben távoznak onnan, nagy mosollyal az arcukon.