Novella

El sem hiszem, hogy elkészültem végre a novellával, azzal a novellával, amivel végre nagyjából meg is vagyok elégedve, és amit tényleg kereknek, illetve elfogadhatónak érzek. Ráadásul az sem elhanyagolható tény, hogy ez az első befejezett írásom, szóval nagy tapsot kérek szépen ám! :D Viccet félretéve, remélem, elnyeri a tetszéseteket ez a rövid kis semmiség. Az első jelenet ismerős lehet azoknak, akik régebb óta követik az "írói pályámat", de az is átírásra került, és így már sokkal jobbnak érzem. Bízom benne, hogy érezhető lesz a változás majd. A főszereplőm ezúttal egy német focista, szőke hajjal, zöld szemekkel, cuki mosollyal, szóval lehetetlen volt ellenállni annak, hogy ne írjak Marco Reus-szal legalább egy novellát, aminek most láthatjátok is az eredményét. A novellát szeretném a Nővéremnek ajánlani a tegnapi meccs miatt, meg amúgy is, mert megérdemli, és mert tudom, hogy mennyire szereti a Szöszit. :) Szeretném megköszönni, hogy már ilyen sokan feliratkoztatok mindkét blogomra, hihetetlenül hálás vagyok nektek. Ha tudnátok, milyen erőt jelent ez nekem! Még megpróbálok majd a másik blogomra is frisst hozni a mai nap folyamán.
Bízom benne, hogy azért megajándékoztok majd néhány visszajelzéssel, nagyon jól esne, főleg, hogy még mindig betegem fekszem az ágyban. Az iskolához, munkához pedig mindenkinek sok erőt és kitartást, illetve a novellához jó olvasást kívánok! Az oldalt lévő szavazásról se feledkezzetek ám meg!

Legyetek jók,

Noemi

Darabokban

"Tudom, hogy ott vagy két szó között."

Darabokban
I hate this part

Lassan, ólomsúlyú léptekkel haladok a kitűzött célom felé, nem törődve az engem kínosan méregető pillantásokkal, melyekben a szánalom és a sajnálat kíméletlenül csillognak. Pedig nincsen rajtam semmi különleges, ami miatt bárkinek is bámulnia kellene. Mégis olyan érzés, mintha bohócot csináltak volna belőlem, és most rajtam röhögne mindenki, ami talán igaz is. Hülye vagyok, amiért bedőltem Neki. 

Jobbnak látom lehajtott fejjel közlekedni, hogy senki se lássa, milyen érzelmek dúlnak bennem. Szorosabbra összehúzva magamon a fekete szövetkabátot, annak zsebében rejtem el kezeimet a hideg elől. Szőke hajamat kíméletlenül borzolja össze a lustán meg-meglibbenő fagyos szellő, miközben azon gondolkozom, hogyan történhetett ez meg? Hogy tehette ezt velem, mikor én tényleg szerettem Őt? És a legviccesebb az egészben, hogy még mindezek után sem érzek másképpen, holott gyűlölnöm kellene, hiszen apró darabokra szaggatta szét a szívemet.

Igyekszem nem kimutatni, mennyire fáj mélyen legbelül ez az egész, ám meglátva őt abban a parkban, ahova elhívott, hogy tisztázni próbálja magát, igencsak megremegnek a térdeim. Egyáltalán nem vagyok normális, nem is értem, minek jöttem el, mikor minden olyan egyértelmű. Talán  csak megsajnáltam, pedig ő okozott nekem fájdalmat. Vagy sokkal inkább kapaszkodni szeretnék valamibe. Hinni akarok a szavaiban, hiába vagyok tisztában vele, hogy azok nem érnek már semmit sem. Hitelüket vesztették mind. 

Óvatosan indulok meg a fából faragott asztal felé, ahol ő maga is ül, leszegett fejjel, elmerülve a gondolataiban. Mintha minden másodperc órákig tartana, szedem a lábaimat a lebetonozott ösvényen, amit két oldalt füves rész és rengeteg fa vesz körbe, melyeken még alig találhatóak levelek.

- Szia! - Köszönök halkan, amint odaérek, és helyet foglalok vele szemben. Hiába voltam szinte hangtalan, ő mégis szinte azonnal felém kapja a tekintetét. Azt a zöldes szempárt, amibe három éve már az első pillantásra belezúgtam, s amely most a bűntudattól zavaros. 

- Örülök, hogy eljöttél. - Keserédes mosolyra húzza ajkait, de a vonásaiból rögtön kiveszem, hogy nem túl sokat alszik mostanság. Még sosem láttam ilyennek. Ennyire nyúzottnak és kétségbeesettnek. Persze, ezúttal is kifogástalanul néz ki, de előlem nem tudja elrejteni, mennyire megviselték a problémáink, hiába ő okozta azokat. 

Bátorságot nyerve valahonnan, csúsztatja egyik kezét az enyém felé az asztalon, ám az eddig kellemes érintése most nem vált ki belőlem mást, csak hirtelen ijedtséget, minek hatására rögtön elhúzom végtagomat a közeléből. 

- Essünk túl rajta gyorsan, ha lehet. - Reszelős sóhajt követően nyerek elég erőt ahhoz, hogy ismét szólásra nyissam ajkaimat. - Van öt perced. - Nézek jelentőségteljesen a csuklómon nyugvó méregdrága órára, amit tőle kaptam az utolsó évfordulónk alkalmából, majd rá. Hallom, amint beszélni kezd, de a szavait nem értem tisztán, túlságosan távol esnek tőlem. Mintha két külön nyelven próbálnánk szót érteni a másikkal. Talán a sors vágta el köztünk azt a köteléket, ami eddig minket összetartott, ezzel is bizonyítva, hogy mi mégsem vagyunk egymásnak teremtve. 

Csupán az első találkozásunk egy interjúkészítés alkalmával, majd az első randink a kedvenc éttermemben, a csókjaink, az együtt töltött szenvedélyes percek, végül pedig a felismerés pillanatai, mikor egy héttel ezelőtt a közös hálószobánkban találtam őt egy ismeretlen nővel, félreérthetetlen helyzetben, peregnek le kíméletlenül lelki szemeim előtt. 

Önmagamat meglepve, szó nélkül állok fel a helyemről, hogy aztán nem törődve marasztaló cselekedeteivel, egyetlen rántással szabadítom ki a csuklómat az erős szorításából, és gyors léptekkel távozom. A nevemet hallom a messzeségből, de nem foglalkozom vele, mert nem akarom, hogy még egy másodperccel tovább a közelemben legyen. Nem bírnám elviselni, mivel tisztában vagyok vele, hogy hiába próbálom meg majd kitörölni őt a tudatomból, mindig az életem része lesz, és én ez ellen nem tehetek semmit. 

"Vársz, majd egyszer újra jössz."

Fél év, ennyi telt el a legutolsó találkozás, majd azóta, hogy elköltöztem Dortmundból és Münchenben kezdtem új életet. A bátyám szerencsére nem küldött el, mikor beállítottam hozzá, pedig megmondta már az elején, hogy ez lesz, hogy nem lett volna szabad bíznom egy focistában. De ezt nem vetette a szememre soha, csak csendben támogatott. Segített, hogy össze tudjam szedni magamat, és ezért örökké hálás leszek neki, s noha nem mindig tartottuk a kapcsolatot egymással, összetartó testvéreknek jellemezném magunkat, hiszen ha nem így lenne, nem együtt költöztünk volna Angliából Németországba annak idején. 

Mondhatnám, hogy már túlléptem a csalódásokon, de akkor óriásit hazudnék. Inkább csak túlélni próbálom a napokat, s elhitetni mindenkivel, hogy már jól vagyok. 

Ebben pedig nagyon sokat segít, hogy végre kiadathattam a harmadik, legújabb könyvemet, amit pontosan akkor kezdtem el írni, mikor a vonaton ültem, úton a bajor nagyváros felé. Alapvetően újságíróként dolgozom, de mellette írásra is adtam a fejemet, és addig küzdöttem ezért, míg el nem értem az álmaimat. Ennek köszönhető, hogy most már viszonylag elismert, sikeres írónak mondhatom magamat, illetve a kiadóknak és az embereknek, akiknek tetszenek a műveim.

- Nyugalom Lotti, minden rendben lesz. - Átkarolva egymást, haladok a testvéremmel a stadion bejárata felé. Végignézve a mellettem állón, mosolyogva konstatálom, mennyire hasonlít rám a szőke hajával, amit a szél most kócosra fútt szét, a zöld szemeivel és a védelmező természetével. Szinte biztosan nem véletlen, hogy ikertestvérek vagyunk. - Nem hagyom, hogy az az idióta még egyszer a közeledbe menjen. 

- Nem lesz semmi baj, Chris. - Becézem magabiztosan az amúgy Christopher névre hallgató egyént, mire a tekintetében egy kis megnyugvást vélek felfedezni. - Remélem. - Teszem hozzá nagyon halkan, szinte csak magamban, hogy még véletlenül se hallja meg. Nem akarom, hogy miattam aggódjon, sokkal inkább, hogy élvezze a kedvenc csapata meccsét, amit éppen az egyik legnagyobb riválissal vívnak majd, pont azzal a klubbal, melyben Ő is játszik, így elkerülhetetlen, hogy ennyi idő után újra lássam. 

Az Allianz Aréna amilyen csodálatos kívülről, annyira gyönyörű belülről is, és a hangulat, amit a német rajongók keltenek benne, ámulatba ejtő. Elfoglalva a helyünket a pályához viszonylag közel lévő sorok valamelyikében, valamelyest izgatottan várom a mérkőzés kezdetét. Furcsa érzés itt ülni a bajor szurkolók között úgy, hogy valaha az ellenfél egyik legjobb játékosának a barátnője voltam.

 Felkapom a fejemet, amint a közönség óriási tapsviharral köszönti a kivonuló labdarúgókat és a mérkőzést vezető bírókat is. Az én figyelmemet azonban  egyetlen személy köti le. Az egész meccs alatt nem is vagyok képes másra koncentrálni, csak rá. Mindent kizárok magam körül, s az ő megmozdulásaiban, illetve cseleiben veszek el. A kiváló teljesítményét pedig a második félidő elején koronázza meg igazán. Egy jobb oldalról való ívelés, majd egy pontos passzt követően játszi könnyedséggel cselezi ki a vele szemben lévő két védőt, s sodorja a gólvonalon túlra a labdát. A sárga-fekete mezesek egy kupacban ünneplik a második találatukat, számomra pedig megmagyarázhatatlan örömet jelent, hogy mosolyogni látom Őt, egészen addig, amíg a tekintetét felénk nem emeli, és ki nem szúr a nagyjából hetvenezer ember közül. Lefagy az őszinte, már szinte gyermeki vigyorgás az arcáról, helyette mély szomorúság ül a vonásaira, engem viszont megint az emlékek árja önt el.

Hirtelen pillantom meg a kezeivel formált szívecskét, amit a levegőbe mutat, minek hatására szemeimet szinte azonnal elöntik a könnyek, és ugyanebben a percben jövök rá, hogy nekem már nincsen maradásom. Nem foglalkozva senkivel sem, állok fel a helyemről, majd minél gyorsabban távozom a stadionból. 

Kétségtelen, felkavart az általa használt gesztus, hiszen ez is bizonyítja, hogy nem felejtett még el, a reakcióm meg azt, hogy én sem, meglehet, ezért küzdöttem az elmúlt hat hónapban, mindhiába.

"És megtalálsz a sok betű között." 

Az arénától nem messze, egy kis utcát járva, találok menedéket egy fa tövében, ahova lekuporodva, hagyom, hogy a gyengeség elemi erőkkel szakítsa ki belőlem a sós cseppeket. Nem érdekel, ki láthat meg, csupán utat engedek a rajtam kitörő érzelmeknek.

Nem tudom, mennyi ideig itathatom az egereket, mert mire ismét észbe kapok, két erős kart érzek magam körül, melyek szorosan ölelnek, ezzel menedéket biztosítva számomra minden rossztól. 

Chris felkarolva engem a földről, hangtalanul nyújt számomra támaszt, ami némi erővel tölt el, így indulunk meg a stadion parkolója felé, hogy magam mögött hagyhassak mindent, ami hozzá köt. 

- Lotte. - Hallom, hogy valaki szinte már kiabálja a nevemet a távolból. Meg sem kell forduljak, hogy felismerjem a hangját, tudom, hogy Ő az, ahogyan azt is megéreztem, hogy nem fogja annyiban hagyni, hogy szó nélkül eltűnjek újra az életéből. - Beszélni akarok veled. - Ugyanazzal a magabiztossággal mondja, mint amivel régen engem is meghódított.

- Hagyd békén a Húgomat! - Néz jelentőségteljesen a német focistára a bátyám, én pedig két tűz közé kerülök, és nem tudom, mit válasszak. Hallgassak-e a szívemre, vagy inkább a józan eszemre kéne?

- Kérlek, magunkra hagynál? - Fordulok egy pillanatra a mellettem álló felé. Látom rajta, hogy hezitál, aztán mégiscsak megteszi, amit kérek tőle. Végül a szív szava győz az eszem felett...

- Az autónál várlak. - Szól még felém, mielőtt eltűnne a látóterünkből. Ketten maradunk, és ezzel egészen addig nincs is gondom, amíg vannak körülöttünk emberek. Ám megfogva a kezemet, egy egészen eldugott helyre vezet engem ebben az óriási forgatagban, én pedig lebénulva, engedem neki, hogy elvigyen magával. A csapata busza mögött talál számunkra búvóhelyet a kíváncsiskodók elől.

- Hogy vagy? - Halkan kérdezi meg. Nekidőlve a hatalmas járműnek, mély levegőt veszek, ezzel igyekszem lenyugtatni magamat, mert akármennyire is nehéz bevallani, még mindig hatással van rám.

- Látod, nem? - Rántom meg a vállamat, hiszen elég egyértelműen látszik a sírástól vörös szemeimen, hogy mi a helyzet velem.

- Múltkor nem hallgattál meg, szóval ideje, hogy behajtsam a tartozásod. Ideje, hogy szembenézz a problémákkal, mert a menekülés nem megoldás.

- Megcsaltál, mégis mit vártál ezek után? Hogy majd elfelejtetem, és élünk tovább boldogan, vagy mi? Ugyan, kicsit sem lett volna szánalmas. - Nevetésem már szinte hisztérikusba csap át már csak a gondolatmenetem kapcsán is.

- Tudni akarod, miért tettem? - Kérdése nem kicsit lep meg, s noha fogalmam sincsen, mi a célja ezzel, annál kíváncsibbá tesz. 

- Már mióta erre várok... - Sóhajtok nagyot, hogy aztán érdeklődő pillantásaimmal sarkalljam a mielőbbi válaszadásra, s csupán reménykedhetem benne, hogy most őszinte lesz velem. 

- El sem tudod képzelni, milyen szar érzés az, amikor a könyveidből kell rájöjjek, hogy nem vagyok elég jó neked. - Komorodik el, bennem viszont a döbbenet lesz úrrá, mivel sosem érdekelte őt igazán, hogy milyen regényeket írok, legalábbis eddig azt hittem.

- Te olvastad őket? - Adok hangot a lelkemben tomboló érzéseknek.

- Mindegyiket. - Keserédes mosoly jelenik meg arcán, amitől akaratlanul is összeszorul a szívem. Nem gondoltam volna, hogy ekkora bánatot okozhatok ezekkel. Mert tény, sokszor volt, hogy az íráshoz fordultam, amikor hozzá kellett volna, de számomra mindig ő volt a tökéletes férfi, a hibáival együtt is. Ráadásul ahhoz sem lett volna jogom, hogy elvegyem tőle az álmait, hiába volt az a legnagyobb bajom, hogy sokszor tartózkodott távol tőlem a foci miatt. Nem lett volna szívem hozzá, hiszen pontosan tudom, hogy mit jelent számára a labdarúgás, az életet. 

- Én...én nem tudtam.- Hebegek össze-vissza, mivel alig találom a szavakat jelenleg. - Nem akartalak megbántani. - Sütöm le a pillantásomat bűnbánóan.

- Nem bántottál meg, csak fájt, hogy nem bíztál meg bennem. - Óvatosan emeli meg a kezével a fejemet, hogy kényszerítsen arra, hogy a zöld szemeibe nézzek. - Tisztában voltam vele, hogy mostanában nagyon elhanyagoltalak, de megbeszélhettük volna. - Tekintetével megtörhetetlenül tart fogva engem.

- Neked sem kellett volna éppen más nőhöz futnod. - Az önérzetem azonban nem hagyja magát, s kissé indulatosabban vágok neki vissza.

- Sajnálom, Lotte! - Kezeimet az övéibe kulcsolva, közelebb húz magához. Hihetetlenül jó érzésekkel tölt el az érintése, már szinte nem is emlékszem, milyen volt utoljára kéz a kézben lenni. Csend telepedik ránk, nyomasztó zajmentesség, amit aztán én török meg.

- Nekem van egy ötletem. - Tovább csökkentve a köztünk lévő távolságot, óvatosan simítom végig a tenyeremet az enyhén borostás bőrén, aminek csiklandós érzete halk kacagásra késztet. 

- Micsoda? - Zavartan túr bele hátulról a hajába, minek köszönhetően az ajkaim boldogan görbülnek felfelé. Úgy látszik, erről a szokásáról sosem fog lemondani.

- Felejtsük el az egészet, és kezdjünk újra mindent az elejéről. - Hozom fel az elképzelésemet, ami szemlátomást megnyugvást hoz a vonásaiba, melyeken eddig izgatottság, és egy csipetnyi félelem ült meg. 

- Tetszik az ötlet. - Végre egy igazi, tipikusan rá jellemző mosolyra húzza a száját, majd kissé bátortalanul hajol felém, hogy aztán egy csókban forrhassunk össze, amibe aztán az összes érzelmünket belesűrítjük. 

Ennek a csodás állapotnak a levegő hiánya vet véget, így kénytelenek vagyunk elszakadni egymástól, ám elnézve Marco-t, azt hiszem, hogy a lehető legjobb döntést hozom meg azzal, hogy adok számára egy második esélyt. Mert hiába vagyok még darabokban miatta, hiszem, hogy elengedve a múltat, boldog jelenünk, illetve reményteljes jövőnk lesz, együtt.